zhaoman

A történetbe ott érdemes belekezdeni, hogy a kínai írásjegyek számítógépbe vitele kicsit problémás. Azonban 1,2 milliárd ember nem maradhat ki az informatikából, ezért számos megoldás született.

Kínában a pinyin (ejtsd: pinjin) rendszert találták ki, amely latin betűkkel képes leírni a kínai karaktereket. (Nem mellékes, hogy a kiejtés egységesítésében is segít) A pinyin az angol ábécé betűit használja, kiegészítve a négy hangsúly jelölésével.

A rendszer úgy működik, hogy beírjuk, hogy "ma" erre a szöveg alat megjelenik egy kis ablak az összes olyan karakterrel, amelyet a "ma" szótaggal lehet írni. A karakterek megjelenítésének alapja az adott karakter kínai szövegekben való megjelenésének gyakorisága. A felajánlott karakterekből, ha nem az elsőre van szükségünk, akkor odaugrunk a nekünk tetsző karakterre, és ráklikkelünk.

A bevitel elég gyors, mert a legtöbb szó két karakterből áll. Például (bijou = sör). Begépeljük, hogy "bi" erre feljön egy karakter, ami lehet, hogy nem a "bijou" első karaktere, de ezt nem kell kijavítanunk, mert amint begépeljük a "jou"-t, a beviteli rendszer rájön, hogy feltehetőleg a sör kínai megfelelőjét akartuk beírni, és javítja az első karaktert.

Az alábbi pédlában azt gépeltem be, hogy "Engem Zhaoman-nak hívnak". A nevem második karaktere a felajánlottak közül a második, ezért a kurzorbillenytűkkel arra kell navigálnom (de ha beütöm a kettes számot, az is segít).

Tajvanon mindez természetesen máshogy működik. Itt nem a latin ábécét használják, hanem kitaláltak egy sajátot, amit bopomofo-nak hívnak. Ez is egy ábécé, csak nem latin betűkkel írják. A beviteli módszer annyiban különbözik, hogy itt nem elég beírni a szótagot, hanem a hangsúlyát is tudni kell.

A hangsúly beírása kötelező, ezért a felkínált szavak pontosabbak, azonban feltétel, hogy tudjuk a hangsúlyokat. A pinyin kezdőknek gyorsabb bevitelt tesz ehetővé, ugyanakkor a bopomofo jobban segít a szavak hangsúlyának tanulásában.

A példa első oszlopában szintén azt láthatjátok, hogy "Engem Zhaoman-nak hívnak". Az utolsó két karaktert ugyanolyan hangsúllyal kell mondani, mint a nevem szótagjait. Ahhoz, hogy a tényleg a nevem szerepeljen a képernyőn a második lépésben javítom a "zhao" írásjegyet, majd a harmadik lépésben javítom a "man" írásjegyet. Ezt nem kell mindig megtenni. A program képes a tanulásra, pár beírás után, már a helyes karaktereket adja ki magától.

A példa második oszlopában a sör szót gépeltem be. Az első karaktert még hiábsan adta ki a szoftver, de a második szótag begépelése után az első megváltozott. Hiába, no. Fontos szó a sör!


Beviteli rendszer is sok van. Az ismerőseim közül a legtöbben a Windows-ba beépített, Microsoft IME-t használják. Az IME az Input Method Editor rövidítése. Az ilyen szoftverek működésének egyik kulcsa, hogy mekkora szövegmennyiségből tippel a szoftver a bevitel során. Ráadásul hatalmas mennyiségű új szó keletkezik, amelyet le kell (!) fordítani kínaira. Képzeljük el, ha minden (!) idegen szót le kellene fordítanunk magyarra.

A Google arcvesztése

A történettel magyarul ITT és ITT foglalkoznak. A kínai hírügynükség összefoglalója pedig ITT. Sajnos a cikkek szerzői elkövetik azt a tipikus hibát, hogy írásJELekről beszélnek írásJEGYek helyett. Már leírtam párszor, de leírom még egyszer: írásjel a pont, vessző, felkiáltójel, stb. A kínai karakterek írásJEGYek!

A történet dióhéjban: a tavalyi év közepén a Sohu cég megjelentetett egy IME szoftvert, ami nagy népszerűségre tett szert. Bő fél évre rá, idén április elején a Google is megjelentette a maga IME szoftverét, GuGe (a Google kínai neve) Pinyin néven. Elég hamar kiderült, hogy a Google szoftvere tartalmazza a Sohu szoftverének adatbázisát, vagy annak egy jelentős részét.

A koppintásra úgy derült fény, hogy a Google programja hasonló hibákat vétett, mint a Sohu-é. Például a Sohu készítőinek nevét is tartalmazta a Google programja, amire elég csekély az esély.

A Google kínai blogjának egyik bejegyzése elismeri, hogy a tesztelés során külsős (=más cégek tulajdonát képező) adatbázisokat is felhasználtak, amelyek sajnálatos módon bennemaradtak a programban. Bár próbálják menteni a menthetőt, de ez elég nagy presztízs veszteség.

Az esettel a Google megítélése tovább romolhat a kínai felhasználók előtt (is). A "nem kínai világban" a legnépszerűbb kereső, a Google, csak a második helyen van a Kínában, ugyanis a legsikeresebb a BaiDu nevű kereső.

Eddig legjobban az terhelte a vállalatóriás megítélését, hogy "saját szándékából" moderálja (=cenzúrázza ) a kínai kereséseket, így a kínai kormány számára érzékeny területeken (Tajvan, Tibet, Falunkung) nem lehet a Google-ben keresni. A kínai internetezők száma a tavalyi évben meghaladta a 126 millió főt, 70 százalékuk 30 év alatti. Bár többségük nem rendelkezik hitelkártyával, így is rendkívűl nagy potenciált rejtenek. A Google-nek össze kell szednie magát, ha nem akar a szekundáns szerepében díszelegni Kínában.

Nemrégiben Tajvanon járt egy magyar házaspár (Teodóra és Hunor), akiket Panni révén ismertem meg.

Először jártak Tajvanon, így olyan szemmel látták, és láttatják, amilyennel én már nem vagyok képes.

Következzen Teodóra beszámolója. A történetbe ott kapcsolódunk be, hogy hajóval indulnak Japánból.

A nahai kikötőböl indultunk, elég viharos időben, március 5-én este 8 órakor. Voltak olyan romantikus elképzeléseim, mint napfelkeltét nézni a hajóról, de olyan rossz idő volt, hogy akárhogy néztem, nem jött elő a nap, sem hajnalban, sem később. Úgyhogy inkább csak szorgosan eszegettem a tengeribetegség elleni tablettákat és vártam nagyon, hogy megérkezzünk. A tenger meg csak egyre viharosabb lett, ahogy közeledtünk Taiwan felé. Az utolsó kis Japán szigeten, ahol kiköt a hajó, Ishigakin ellenőrizték az útleveleinket és közölték, hogy nem léphetünk be Taiwanra, mert nincs vízumunk. De jó. Akkor most mi lesz, itt hagynak a világ végén, ahol kéthétben egyszer van hajó? Még szerencse, hogy indulás előtt gondosan megérdeklődtem az irodában, ahol vízumot lehet igényelni Okinawán, hogy nekünk kell-e, és azt mondták, nem kell. Ezt elmondtam a morcos határőröknek is, akik felhívták az irodát és biztosítottak minket róla, hogy ez csak valami tévedés volt, és mehetünk tovább. Így megnyugodva utazhattunk még egy-két órát, amikor is az egyik hajóstiszt azzal fordult hozzánk, hogy most kapott az ügyünkben egy faxot, miszerint nem hagyhatjuk el ezt a hajót vízum nélkül. Egyszerűen nem mehetünk be Taiwanra, de mivel az ő irodájuk szúrta el a dolgot, visszavisznek ezzel a hajóval Okinawára (ez még egy teljes nap hajózás viharos tengeren) ott elintézhetjük a vízumot és fizetik a repülőjegyünk vissza Taiwanra. Nem volt más választásunk, mint beleegyezni. Kicsit rossz érzés volt, mikor órákig a taiwani kikötőben dekkolt a hajó, mi meg csak nagy búsan néztük a partot a fedélzetről. Azért azt meg kell hagyni, hogy a japánok derekasan vállalják a felelősséget, ha elrontanak valamit és nem győznek bocsánatot kérni, mert végül is csak egy telefonhívás volt köztem és az ügyintézőjük között. Ha ő letagadta volna, hogy beszéltünk, mivel tudtam volna bizonyítani, hogy ők szúrták el a dolgot? Elvállalta az ügyintéző, hogy az ő hibája (pedig gondolom nem dícsérték meg érte), mi pedig kaptunk a „visszafelé” útra egy első osztályú kabint és ingyen kosztot a hajó éttermében, a kikötőben taxi várt, kifizették a vízumunk felét, a repjegyünket és a visszafelé hajójegyünk árát is visszatérítették. Így azért elég jól jöttünk ki a dologból, bár a Taiwan-Okinawa hajóúton éjszaka nem nagyon tudtunk aludni, mert úgy dobálták a hajót a hullámok, hogy hol a fejünk koppant az ágy végében, hol a lábunk csúszott le. Hunor mondta is, hogy külön tépőzáras lepedőt és pizsamát kéne osztogatni az ilyen hajóutakhozJ.

Nnnna szóval március 7-én este megérkeztünk Taipeibe – repülővel. A repülőtéren már várt egy barátnőm, Chika, akivel Okinawán együtt tanultam egy félévet, de neki már lejárt az ösztöndíja, úgyhogy egy héttel előttünk ment haza Taiwanra. Nagyon jófej, mindig mosolygós, belevaló csaj, otthon Taiwanon nemzetközi kapcsolatok szakon tanul, nagyon vág az agya és sokkal jobban képben van külfölddel kapcsolatban, mint az általam megismert taiwaniak általában. Ő lett az idegenvezetőnk Taipeiben a következő héten. Taipei igazi koszos nagyváros, elég büdös is, de van mit csinálni a külföldinek, az biztos. Például ehet egész nap. Szerintem itt nem létezik az ÁNTSZ (legalább is remélem, mert ha létezik és az van, ami van, az elég aggasztó), úgyhogy bárki bárhol bármilyen ételt árulhat. Az utcán nehéz úgy 10 métert menni, hogy ne akadjunk bele egy utcai ételárusba, és ha estére még mindig éhes maradna valaki, nyitnak az éjszakai piacok, ahol rákot, gyíkot, kígyóvért, mindent lehet enni-inni. Az ételek nagyrésze hihhhhhetetlenül finom (a maradék kis rész viszont gyomorforgatóan gusztustalan). 1000 féle étel van és persze legalább egyszer mindent ki kell próbálni. A kedvencünk az egyik japán barátunk által A4-es csirkének elnevezett ínyencség, ami egy hatalmas rántott csirkemell csípős taiwani fűszerezéssel. Ezt magában papírzacskóban olyan 250 forintos áron nyomják az ember kezébe arrafelé. A legrosszabb étel címet viszont az erjedt tofu nyerte el, aminek disznóganéj szaga van és már nagyon messziről bűzlik. Igyekeztük elkerülni a közvetlen találkozást ezzel a gusztustalansággal, de sajnos Chika úgy érezte, hogy e nélkül az élmény nélkül nem Taiwan a Taiwan és berendelt egy jóóóó nagy adaggal az egyik esti piacon zabálós körutunk alkalmával. Hunor kemény sztrájkba fogott, magyarul közölte velem, hogy márpedig ő disznóganéjt nem eszik, úgyhogy lenyomtam én mosolyogva az egész tálat, és igyekeztem elhitetni magammal, hogy nincs is nyelvem és nem is érzem ezt az ízt.

Taipeiben a legizgibb dolog, amit meg lehet nézni, azt hiszem a Taipei101, a világ jelenleg legmagasabb épülete. Mit is mondhatnék róla. Hát, tényleg nagyon magas. Bizony. 501 méter. Csak teljesen tiszta időben lehet látni a tetejét, egyébként mindig ködben úszik. Elég viccesé válik tőle a városkép: vannak épületek, vannak magas épületek is, szépen rendben sorakoznak és akkor egyszer csak uuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuupsz, ott a Taipei101, messze messze kimagaslik.

Taipeiből tettünk egy kétnapos kirándulást a Taroko-hasadékhoz, ami egy lélegzetelállítóan szép hasadékvölgy, az eurázsiai és a filippin (ööö..remélem így hívják) lemez találkozásánál. Béreltünk egy robogót és a saját ritmusunkban töltöttünk egy napot végigjárva a hasadékot. Aznap éppen nem esett az eső sem, sőt még egy kicsit a nap is kikandikált, úgyhogy teljes volt a boldogság. Gyönyörű hegyek-völgyek, patakok, vízesések és még egy elhagyott melegvizes fürdő is, ami a mi útikönyvünkben még benne volt, de kiderült, hogy egy nagy földrengés idején 2 éve megrongálódott, ezért lezárták… végül csak 3-4 sorompón kellett átmászni hozzá, hogy kettesben üldögélhessünk a melegvízben egy kicsit J…

Az igazán embert próbáló része a taiwani kirándulásnak még csak ezután következett…

Ri-Jun, aki egy másik nagyon jófej osztálytársnőm, Kaohsiung mellől való, egy kis faluból. (Kaohsiung Taiwan dél-nyugati részén van, kb. 5 óra busszal Taipeiből.) Már jó előre, mikor mondtam neki, hogy tervezünk Taiwanra menni meghívott minket, és persze jó öreg Charlie sem maradhat ki a képből, őt is, úgyhogy immár hárman indultunk útnak, hogy meglátogassuk Ri-Junt és kedves kis családját világvége-alsó-kertvárosban. Mikor megérkeztünk hatalmas ricsaj és egy nagy barbecue-party fogadott, amin jelen volt az egész klán (nagynénik, nagybácsik, unokatesók stb) a szomszédok, a fél falu, meg kitudja még ki. Mindenki taiwani nyelven, iszonyatos hangon kiabálva kommunikál. És eszünk mindent, ami szem szájnak ingere. Kagylót, csigát, rákot, kolbászt – meg kell hagyni, hogy a kaja nagyon finom – itt is. (És hopsz, még egy kiló plusz. Az egész úton összevetve kb. 5 kilót híztam.) Másnap reggel 6-kor indultunk kirándulni, mert olyan szerencsések voltunk, hogy épp akkor látogattuk meg őket, amikor a falu tudomisénmilyenklubja (a csapatból ítélve a hímzőszakkor idősebb hölgytagjai) 2 napos kirándulásra ment és Ri-Jun szülei annyira kedvesek voltak, hogy minket is befizettek. Éljenéljen. Nem szívesen írok erről a két napról, mert minden borzasztó volt. A társaság főleg. Az étel is, Taiwant meghazudtoló módon. Mi azért egész jól bírtuk, de szegény Charlie, mikor kezébe nyomtak egy sötétbarna csirkelábat, hogy rágogassa le, majdnem elájult J. És persze mi voltunk a külföldiek, akiknek a kedvében kellett járni, úgyhogy egész nap etetni akartak valamivel – ami nagyon kedves tőlük, de idegileg és gyomorilag elég kimerítő. Charlie egy ponton meg is jegyezte, hogy jó lenne, ha kiírnánk magunkra, hogy „A külföldieket etetni tilos. Főleg disznóbéllel.” J. Most viccesnek tűnik, ahogy írom, de akkor naggggyon nem volt vicces. Főleg azért mert a buszon ráadásul volt egy karaoke berendezés is, és ezek a mamák reggeltől estig folyamatosan énekeltek borzasztó hangon, borzasztó nótákat, nagggyon hangosan. Mintha valaki arra kényszerítene, hogy Balázs Palit, Zámbó Jimmyt és Korda Gyurit hallgassak reggeltől estig - kínaiul. A helyek, amiket megnéztünk szépek voltak, csak mivel a nénik nem szerettek leszállni a buszról ezért általában 20 percre álltunk meg mindenhol, úgyhogy vagy végigrohantuk a látnivalókat, vagy nagyon lekéstük az indulást és ránk kellett várni, de általában mind a kettő. Hát így. Túléltük.

Ezek után hatalmas fellélegzés volt, amikor a kirándulás utáni nap Ri-Jun kedves családja feltett minket a buszra és elindulhattunk Thaiföld felé! ...

Japánban és más ázsiai országokban tett kalandozásaikról ők is blogot vezetnek. ITT olvashatjátok!

A testvérem legalább annyira fényképezés-mániás, mint én. Sajnos a lelkesedés sokkal jobban jellemző a munkásságunkra, mint a minőség, de a nagy számok törvénye alapján vannak pozitív példáink is.

Attila Shakespeare szülővárosába, Stratford-upon-Avon-ba látogatott a minap.

A szorgalmas kattingatások és videózás során sikerült egy érdekes pillanatot elkapnia.
(A videó egy kicsit zajos. Az első felében történik a lényeg :)





Drága tesó! Gratula!

Az elkapott pillanat hatására előkerestem két képet!

1986 - 2007

Rövid hír a hvg honlapján:

Németországban több mint két millió embernek, - döntő többségükben férfiaknak -, problémája van akkor, ha nyilvános illemhelyen kell elvégezni a dolgukat. ...

A szégyenlős hólyag fóbiának is nevezett jelenség oda vezet, hogy az érintettek visszavonulnak a nyilvánosságtól, vagy túl kevés folyadékot isznak - mondta Silvia Uhle, a münsteri klinika pszichológusa. A paruresis eddig főleg férfiaknál jelentkezett, de a legújabb vizsgálatok szerint egyre több nőnél is előfordul.

A téma két okból is érdekes. Az egyik a magyar (európai) viszonylat, a másik a tajvani.

Magyarországon egy évig laktam olyan kollégiumban, ahol közös volt a zuhanyzó, illetve a mellékhelyiség is egyetlen terem volt, négy kabinnal. A közös zuhanyzót fiúk és lányok - sajnos :) - külön használtuk. A wc esetében, ha úgy esett, akkor egymás mellett végeztük a dolgunkat. Nem nagy kunszt. Nem kell mindentől félni!

A félelmek (és a túl sok szabadidő) eredményez olyan videókat és játékokat, ahol azt taglalják, hogy melyik piszoárt illik használni.




Tajvanon a férfiak pisilését teljesen szabadon kezelik. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindenhol szabad... hanem, hogy a piszoárok elhelyezése sokkal szabadabb.

Az egyik legjobb példám a kaohsiungi élményfürdő, ahol van egy kis épület, amiben férfi és női mellékhelyiség van, kabinokkal, piszoárral, stb. Azonban a házacska egyik oldalán, az épület külső falán is vannak piszoárok, "térelválasztó" elemekkel. Csak oda kell sétálni, hátatfordítani a nagyközönségnek és "ki lehet csavarni a gyíkot". Ha a benti helyek foglaltak lennének, egy szégyenlős hólyag fóbiában szenvedő nyugat-európai alighanem összecsinálná magát...

A másik élményem Tajpejből való. Múzeum, turista csoportok, hosszús sor a női wc előtt, míg a férfinál megy minden mint a karika csapás. Ez eddig bárhol történhet. Amikor bementem azt vettem észre, hogy egyre több hölgy jön be, és csukja magára a kabinajtót, majd... nem az az érdekes, hogy egy-két élelmesebb hölgy nem akarta kivárni a sort. Engem nem zavart, őket nem zavarta. Az érdekes az, hogy amikor kimentem a helyiségből, akkor egy idősebb (túravezető?) hölgyre lettem figyelmes, aki közlekedési rendőr módjára terelte be a női versenyzőket a férfi mellékhelyiségbe.

Máshol is teljesen természetes, hogy a piszoárokra rá lehet látni a mosdókon kívülről. Egy-egy ajtó, paraván középmagasságban elhelyezve, és kész. Nem bonyolítják túl. Igazuk van!

Carambola - star fruit

A Carambola-t sok helyen star fruit-ként azaz, csillag gyümölcsként ismerik. Nevének eredetéről mindennél többet elmond egy kép. Kettő meg még többet!Általában öt ága van, néha hat, illetve hét is előfordulhat.

Eredet
Srí Lankán, Indiában és Indonéziában óshonos, de egész Kelet-Ázsiában népszerű. Brazíliában, Ghánában, Guyanán, Tongában és Francia Polinéziában is termesztik!

Külső
Enyhén viaszos héja van, hasonlít a szilváéra. A gyümölcs egésze elég merev, annak ellenére, hogy első tapintásra puhábbnak gondolnánk.

A szine alapvetően sárga, de lehet benne zöldes beütés is, főleg a szélén.

Fogyasztás
Meg kell mosni, és egyben fogyasztható, hámozni nem szükséges. A fura alakja miatt nehézkes harapni, én először levágtam a szárakat, majd végül a "törzset" fogyasztottam el.

Belbecs
A szilva, ananász és citrom keverékére emlékeztet. Először nem tűnt markánsnak, de most, órák múltán is érzem még az ízét.
Vitaminokban meglehetősen gazdag.

Összegzés
éhséget nagyon nem csillapítja... alma helyett lehet fogyasztani.
Sokat nem fogok belőle vásárolni, de ha elém kerül, akkor megeszem.