zhaoman

Nemrégiben Tajvanon járt egy magyar házaspár (Teodóra és Hunor), akiket Panni révén ismertem meg.

Először jártak Tajvanon, így olyan szemmel látták, és láttatják, amilyennel én már nem vagyok képes.

Következzen Teodóra beszámolója. A történetbe ott kapcsolódunk be, hogy hajóval indulnak Japánból.

A nahai kikötőböl indultunk, elég viharos időben, március 5-én este 8 órakor. Voltak olyan romantikus elképzeléseim, mint napfelkeltét nézni a hajóról, de olyan rossz idő volt, hogy akárhogy néztem, nem jött elő a nap, sem hajnalban, sem később. Úgyhogy inkább csak szorgosan eszegettem a tengeribetegség elleni tablettákat és vártam nagyon, hogy megérkezzünk. A tenger meg csak egyre viharosabb lett, ahogy közeledtünk Taiwan felé. Az utolsó kis Japán szigeten, ahol kiköt a hajó, Ishigakin ellenőrizték az útleveleinket és közölték, hogy nem léphetünk be Taiwanra, mert nincs vízumunk. De jó. Akkor most mi lesz, itt hagynak a világ végén, ahol kéthétben egyszer van hajó? Még szerencse, hogy indulás előtt gondosan megérdeklődtem az irodában, ahol vízumot lehet igényelni Okinawán, hogy nekünk kell-e, és azt mondták, nem kell. Ezt elmondtam a morcos határőröknek is, akik felhívták az irodát és biztosítottak minket róla, hogy ez csak valami tévedés volt, és mehetünk tovább. Így megnyugodva utazhattunk még egy-két órát, amikor is az egyik hajóstiszt azzal fordult hozzánk, hogy most kapott az ügyünkben egy faxot, miszerint nem hagyhatjuk el ezt a hajót vízum nélkül. Egyszerűen nem mehetünk be Taiwanra, de mivel az ő irodájuk szúrta el a dolgot, visszavisznek ezzel a hajóval Okinawára (ez még egy teljes nap hajózás viharos tengeren) ott elintézhetjük a vízumot és fizetik a repülőjegyünk vissza Taiwanra. Nem volt más választásunk, mint beleegyezni. Kicsit rossz érzés volt, mikor órákig a taiwani kikötőben dekkolt a hajó, mi meg csak nagy búsan néztük a partot a fedélzetről. Azért azt meg kell hagyni, hogy a japánok derekasan vállalják a felelősséget, ha elrontanak valamit és nem győznek bocsánatot kérni, mert végül is csak egy telefonhívás volt köztem és az ügyintézőjük között. Ha ő letagadta volna, hogy beszéltünk, mivel tudtam volna bizonyítani, hogy ők szúrták el a dolgot? Elvállalta az ügyintéző, hogy az ő hibája (pedig gondolom nem dícsérték meg érte), mi pedig kaptunk a „visszafelé” útra egy első osztályú kabint és ingyen kosztot a hajó éttermében, a kikötőben taxi várt, kifizették a vízumunk felét, a repjegyünket és a visszafelé hajójegyünk árát is visszatérítették. Így azért elég jól jöttünk ki a dologból, bár a Taiwan-Okinawa hajóúton éjszaka nem nagyon tudtunk aludni, mert úgy dobálták a hajót a hullámok, hogy hol a fejünk koppant az ágy végében, hol a lábunk csúszott le. Hunor mondta is, hogy külön tépőzáras lepedőt és pizsamát kéne osztogatni az ilyen hajóutakhozJ.

Nnnna szóval március 7-én este megérkeztünk Taipeibe – repülővel. A repülőtéren már várt egy barátnőm, Chika, akivel Okinawán együtt tanultam egy félévet, de neki már lejárt az ösztöndíja, úgyhogy egy héttel előttünk ment haza Taiwanra. Nagyon jófej, mindig mosolygós, belevaló csaj, otthon Taiwanon nemzetközi kapcsolatok szakon tanul, nagyon vág az agya és sokkal jobban képben van külfölddel kapcsolatban, mint az általam megismert taiwaniak általában. Ő lett az idegenvezetőnk Taipeiben a következő héten. Taipei igazi koszos nagyváros, elég büdös is, de van mit csinálni a külföldinek, az biztos. Például ehet egész nap. Szerintem itt nem létezik az ÁNTSZ (legalább is remélem, mert ha létezik és az van, ami van, az elég aggasztó), úgyhogy bárki bárhol bármilyen ételt árulhat. Az utcán nehéz úgy 10 métert menni, hogy ne akadjunk bele egy utcai ételárusba, és ha estére még mindig éhes maradna valaki, nyitnak az éjszakai piacok, ahol rákot, gyíkot, kígyóvért, mindent lehet enni-inni. Az ételek nagyrésze hihhhhhetetlenül finom (a maradék kis rész viszont gyomorforgatóan gusztustalan). 1000 féle étel van és persze legalább egyszer mindent ki kell próbálni. A kedvencünk az egyik japán barátunk által A4-es csirkének elnevezett ínyencség, ami egy hatalmas rántott csirkemell csípős taiwani fűszerezéssel. Ezt magában papírzacskóban olyan 250 forintos áron nyomják az ember kezébe arrafelé. A legrosszabb étel címet viszont az erjedt tofu nyerte el, aminek disznóganéj szaga van és már nagyon messziről bűzlik. Igyekeztük elkerülni a közvetlen találkozást ezzel a gusztustalansággal, de sajnos Chika úgy érezte, hogy e nélkül az élmény nélkül nem Taiwan a Taiwan és berendelt egy jóóóó nagy adaggal az egyik esti piacon zabálós körutunk alkalmával. Hunor kemény sztrájkba fogott, magyarul közölte velem, hogy márpedig ő disznóganéjt nem eszik, úgyhogy lenyomtam én mosolyogva az egész tálat, és igyekeztem elhitetni magammal, hogy nincs is nyelvem és nem is érzem ezt az ízt.

Taipeiben a legizgibb dolog, amit meg lehet nézni, azt hiszem a Taipei101, a világ jelenleg legmagasabb épülete. Mit is mondhatnék róla. Hát, tényleg nagyon magas. Bizony. 501 méter. Csak teljesen tiszta időben lehet látni a tetejét, egyébként mindig ködben úszik. Elég viccesé válik tőle a városkép: vannak épületek, vannak magas épületek is, szépen rendben sorakoznak és akkor egyszer csak uuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuupsz, ott a Taipei101, messze messze kimagaslik.

Taipeiből tettünk egy kétnapos kirándulást a Taroko-hasadékhoz, ami egy lélegzetelállítóan szép hasadékvölgy, az eurázsiai és a filippin (ööö..remélem így hívják) lemez találkozásánál. Béreltünk egy robogót és a saját ritmusunkban töltöttünk egy napot végigjárva a hasadékot. Aznap éppen nem esett az eső sem, sőt még egy kicsit a nap is kikandikált, úgyhogy teljes volt a boldogság. Gyönyörű hegyek-völgyek, patakok, vízesések és még egy elhagyott melegvizes fürdő is, ami a mi útikönyvünkben még benne volt, de kiderült, hogy egy nagy földrengés idején 2 éve megrongálódott, ezért lezárták… végül csak 3-4 sorompón kellett átmászni hozzá, hogy kettesben üldögélhessünk a melegvízben egy kicsit J…

Az igazán embert próbáló része a taiwani kirándulásnak még csak ezután következett…

Ri-Jun, aki egy másik nagyon jófej osztálytársnőm, Kaohsiung mellől való, egy kis faluból. (Kaohsiung Taiwan dél-nyugati részén van, kb. 5 óra busszal Taipeiből.) Már jó előre, mikor mondtam neki, hogy tervezünk Taiwanra menni meghívott minket, és persze jó öreg Charlie sem maradhat ki a képből, őt is, úgyhogy immár hárman indultunk útnak, hogy meglátogassuk Ri-Junt és kedves kis családját világvége-alsó-kertvárosban. Mikor megérkeztünk hatalmas ricsaj és egy nagy barbecue-party fogadott, amin jelen volt az egész klán (nagynénik, nagybácsik, unokatesók stb) a szomszédok, a fél falu, meg kitudja még ki. Mindenki taiwani nyelven, iszonyatos hangon kiabálva kommunikál. És eszünk mindent, ami szem szájnak ingere. Kagylót, csigát, rákot, kolbászt – meg kell hagyni, hogy a kaja nagyon finom – itt is. (És hopsz, még egy kiló plusz. Az egész úton összevetve kb. 5 kilót híztam.) Másnap reggel 6-kor indultunk kirándulni, mert olyan szerencsések voltunk, hogy épp akkor látogattuk meg őket, amikor a falu tudomisénmilyenklubja (a csapatból ítélve a hímzőszakkor idősebb hölgytagjai) 2 napos kirándulásra ment és Ri-Jun szülei annyira kedvesek voltak, hogy minket is befizettek. Éljenéljen. Nem szívesen írok erről a két napról, mert minden borzasztó volt. A társaság főleg. Az étel is, Taiwant meghazudtoló módon. Mi azért egész jól bírtuk, de szegény Charlie, mikor kezébe nyomtak egy sötétbarna csirkelábat, hogy rágogassa le, majdnem elájult J. És persze mi voltunk a külföldiek, akiknek a kedvében kellett járni, úgyhogy egész nap etetni akartak valamivel – ami nagyon kedves tőlük, de idegileg és gyomorilag elég kimerítő. Charlie egy ponton meg is jegyezte, hogy jó lenne, ha kiírnánk magunkra, hogy „A külföldieket etetni tilos. Főleg disznóbéllel.” J. Most viccesnek tűnik, ahogy írom, de akkor naggggyon nem volt vicces. Főleg azért mert a buszon ráadásul volt egy karaoke berendezés is, és ezek a mamák reggeltől estig folyamatosan énekeltek borzasztó hangon, borzasztó nótákat, nagggyon hangosan. Mintha valaki arra kényszerítene, hogy Balázs Palit, Zámbó Jimmyt és Korda Gyurit hallgassak reggeltől estig - kínaiul. A helyek, amiket megnéztünk szépek voltak, csak mivel a nénik nem szerettek leszállni a buszról ezért általában 20 percre álltunk meg mindenhol, úgyhogy vagy végigrohantuk a látnivalókat, vagy nagyon lekéstük az indulást és ránk kellett várni, de általában mind a kettő. Hát így. Túléltük.

Ezek után hatalmas fellélegzés volt, amikor a kirándulás utáni nap Ri-Jun kedves családja feltett minket a buszra és elindulhattunk Thaiföld felé! ...