Szeptember 7-én érkeztem meg legutóbb Magyarországra. Most nem arról van szó, hogy hazajöttem, és pár hét múlva ismét útra kelek, most több hónapot – közel egy évet – biztosan itt fogok tölteni. El kellett telnie bő egy hónapnak, hogy tudjak beszélni arról, milyen itthon, milyen ismét Magyarországon lenni. Ha összefutsz velem az utcán, kávézóban, kocsmában, és megkérdezel, milyen itthon, azt fogom felelni, hogy jó! Majd azt, hogy „bővebben, nem jó”. Ezen a bugyuta viccecskén kényszeredetten mosolygunk, majd ha időnk engedi, tovább gombolyítjuk a beszélgetés fonalát. (Ígérem, itt befejezem a mézes-mázas stílust!)
Hosszabb külföldön töltött időből hazatérve természetesen feltűnnek, hogy mi működhetne másként otthon, minek kellene másként működnie. Nem arról van szó, hogy külföld=jó, hanem arról, hogy a külföldi tapasztalatok révén ráláthatunk, hogy ami itthon természetesnek tűnik, annak nem biztos, hogy minden esetben annak is kellene lennie.
Jelenleg úgy látom, amint lehet, ismét külföldre megyek! Úgy érzem, ha felelősen akarok eljárni a jövőmmel kapcsolatban, akkor nem szabad itthon maradnom. Megdöbbentő, hogy évek óta ugyanazokat a problémákat görgeti maga előtt az ország. Elméletben mindenki tudja, hogy mit kellene tenni, de senki nem teszi. Aki pedig tenni akar, azt visszahúzzák a többiek!
A baj az, hogy nem látom, hogy ez a mentalitás változni fog a következő években. Ehhez hosszú évekre (évtizedekre?) van szükség.
