Szombat délután felhívtam Pétert, hogy este fussunk össze. Mondta, hogy nyílt Nanzihben egy új pub, menjünk oda.
...
A kései indulásomat nem nagyon sikerült behoznom az út során. Kb ötven percig kellett motoroznom, pedig nem is volt nagy a forgalom. Öregszik a robogóm...

A pub előtt parkoltunk le. Odabent kevesen voltak, de ez nem zavarta őket abban, hogy megbámuljanak. A "fehér" vendégek érkezése még mindig eseményszámba megy, tekintve, hogy Nanzihben (ez Kaohsiung egyik külvárosa) nincs túl sok külföldi.

Ez az első olyan pub Tajvanon, amely megfeleltethető egy magyar kocsmának. Tágas, billiárd asztal, bárszékek, faasztalok és rock zene szól. Tajvanon még soha nem hallottam AC/DC-t, Rolling Stonest vagy Beatlest szórakozóhelyen.

Egy-egy üveg Heineken rendelése után elhelyezkedtünk az egyik sarokban, már épp kezdtünk belelendülni a beszélgetésbe, amikor jön az uasztrál tulaj srác (Jim), hogy egy kicsit beszélgessen az új arcokkal. Kiderült, hogy Péter egyik osztálytársa ott dolgozik a kocsmában. Kicsi a világ.

Jim, jó tulajdonoshoz méltóan meghívott egy sörre, később pedig kaptunk nassolni sült halat. (Kicsi hal, egyben kisütve, amelyet egyben meg lehet enni.) Jó volt vele beszélgetni, de Péterrel szerettünk volna megbeszélni ezt-azt, ezért egy idő után már kerestük a menekülési lehetőséget. Szerencsére újabb vendégek jöttek, ezért Jim otthagyott minket.

Beszélgettünk tovább, ám tíz perc múlva egy erősen beállt amerikai srác csapot le ránk. Tipikus, kicsit erőszakos részeg volt. Az volt a tézise az estére, hogy Európa sokkal progresszívabb, mint az Egyesült Államok. Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy nem értettem vele egyet néhány dologban, és ezzel csak a beszélhetnékjét fokoztam. Negyven perc után Péterrel összenéztünk, és mondtuk, hogy bocs, de mennünk kell.

Rövid tanakodás után elmentünk a McDonald's-ba... kicsit sem voltam frusztrált ám... megtalálom Tajvan egyik legjobb kocsmáját, erre el kell jönnünk, mert nem tudunk beszélgetni...