Elég macerás dolog a sok képet kiválogatni, meg feltölteni a honlapra. Úgy döntöttem itt az ideje, egy olyan bejegyzésnek, amivel nektek is jobban meg kell dolgoznotok. Tehát: tessék a szemeket összeszorítani egy másodpercig, majd egy kicsit pihentetni. Ezt ismeteljétek meg tízszer. (A fáradékonyabbak egy vizes zsebkendővel a tarkójukat is lehűthetik).

Kész vagytok? Akkor csapjunk a lovak közé!

A kevésbé kitartóak kedvéért az egyes részek külön-külön is olvashatóak, így nem muszáj egyszerre elolvasni az egész bejegyzést.

De mivel Te a barátom vagy, és érdekel, hogy mi van velem, úgyis végig olvasod az egészet.

Évforduló

Az egyetemem most ünnepli a 25 éves fennállását. Ez egy 50 éve létező országban és egy 94 éve fennálló köztársaságban nem is rossz teljesítmény. [Történelem leckével nem akarok untatni senkit, akit érdekel, olvassa el a Wikipedia Tajvan szócikkét].

A történet ott lesz érdekes, hogy kaptam egy felkérést, hogy szervezzek egy külföldi hallgatókból álló csapatot két futóversenyre. [Azon nem érdemes merengeni, hogy a csudába talált már meg ismét engem egy ilyen szervezési feladat… a sors ezt szánta nekem… békével és belenyugvással viselem].

Szóval az első verseny szerdán volt. Hat fiú meg egy lány. Mindenkinek körülbelül egy kilométert kellett futnia. Mivel egy kicsit későn szóltak a versenyről, kicsit nehezen is ment a csapat összeállítása, de végül is szereztem hat fiút, meg egy lányt. Hogy miért kellett hat fiú? Azért mert én nem versenyző voltam, hanem a csapat menedzsere. Valakinek az észmunkát is el kellett végeznie. A korrektség kedvéért elvállaltam a tartalék szerepét, ha valaki megsérült volna, akkor beugrottam volna a helyére. De elővigyázatosan makkegészséges latin srácokat válogattam össze, egyik sem sérült le. A csapat jól szerepelt negyedikek lettünk a 28-ból.

Apró kellemetlenség volt, hogy a keddi tájékoztatón azt mondták, hogy szerdán mindenkinek előzetesen el kell foglalnia a helyét. (A sportpályáról indult a verseny, majd fel a hegyre, majd vissza). Kedden nekem ezt egy kínai srác mondta, aki értette, hogy mi a feladat. Én ezt azután tovább is adtam a spanyol-ajkú barátaimnak. [Érdekes, hogy két olyan nyelv között közvetítettem, amelyek egyikén sem beszélek…még…] Végül elvittem mindenkit a robogómmal a megfelelő helyre, amikor hívtak telefonon, hogy mindenkinek a sportpályán kell gyülekezni… úgyhogy robogóval mindenkit vissza… de a lényeg a negyedik hely, meg a kb. 10000 Forintos vásárlási utalvány. (Sajtra és sörre fogjuk beváltani.)

Szombaton a „12 ember - 13 láb” verseny volt. Egy sorban fel kellett állni a 12 embernek, az egymás mellett lévő emberek lábát össze kellett kötni. (Ugye a matematikában kevésbé jártasak is értik, hogy jön ki a névben a 12-13 összefüggés?). Bár mindenki nagyon fogadkozott, hogy fogunk gyakorolni a verseny előtt, de persze ebből semmi nem lett. Azaz ez így ebben a formában nem igaz, mert a verseny előtt öt, igen öt perccel sikerült egy próbát összehozni. Akkor úgy tűnt nyerni fogunk. Kicsit ugyan megijesztett, hogy volt egy idős kínai fickókból álló csapat, akiknek mazsorettek szurkoltak. Úgy gondoltuk, hogy a fiatalos lendületünkkel majd lenyomjuk őket. „Ide nekünk az oroszlánt is!”

Azután mikor felálltunk a rajtra, tarthattunk meg egy próbát (összesen kb. 40 méter volt a táv). Én voltam középen. Nem értünk el a táv végéig a próbán, félúton meg kellett állni, mert nem voltunk szinkronban. Ez már sejtett valamit. Azután a tényleges rajt után egész jól kezdtünk. Mindez tartott nyolc méterig. Azután elkezdett a két oldalamon lévő társaság különböző sebességgel haladni. Sajnos anatómiailag nem vagyok alkalmas az aszinkron, nagy – fizikai méreteimnél – nagyobb kiterjedésű mozgásra. Ezért egy hangos „Baaaassssszusss” kiáltással elestem, a többiek meg rám…. Az egészben az a kellemtlen, hogy a lábunk egy erős vászonnal össze volt kötve, ami baromira tud ám vágni. Miután a szervező és bámészkodó kínaiak kinevették magukat a vájkouzsen-eken (külföldieken), biztattak, hogy fejezzük be a versenyt. Lassan bevánszorogtunk a célba és diadalittasan ünnepeltük, hogy mi lettünk az első külföldiekből álló csapat.

Egyébként a szombat volt a fő nap. A focipályán kirakodóvásár volt. A legtöbb diákszervezet képviseltette magát. Plusz azon országok, melyekből több diák érkezett saját kajáit és italait árulta. A japánok ingyen adtak a rántottát. Sajnos rátettek valami halszerű izéből álló cuccot, ami nem nagyon ízlett. A rizses húst nem próbáltam ki. Ha nem muszáj, akkor nem eszem rizst…

Viszont a mianmari (korábbi nevén: Burma) tésztába göngyölt húsért fizettem. De nem bántam meg. Finom volt. Mást nem próbáltam ki. Limonádét ittam. Itt többnyire zöld citromot használnak, a sárga ritkább.

A szabályokat már pedig tiszteletben kell tartani! … már amelyiket…

Az még többnyire rendben van, hogy érvényes jogsi nélkül vezetem a 125 köbcentis robogómat, a rendőrök nem fognak érte piszkálni. Néhány piros lámpán is át lehet csusszanni. Elvégre Tajvanon vagyok három hónapja, úgyhogy senki nem szólhat meg, ha felveszem a helyi szokásokat. De! A koli mellet nem lehet parkolni, hanem csak a kolitól 200 méterre. Amado mindig biztatott, hogy tegyem le az épület mellett a motort, nem lesz baj. Én nem akartam, féltem. Azután győzött a lustaság, és gyakorlatilag a koli épületének hátsó ajtaja mellett kezdtem el parkolni a hétvégén. (Néhány külföldi hasonló módon ott tárolta a motorját) Egyik reggel megyek a robogóért, és nem találtam sehol. Nem ijedtem meg - tudtam, hogy nem lopták el -, mert a többi motor is eltűnt, nagyon valószínű volt, hogy jött a – pestiesen szólva – lopóskocsi és begyűjtötte a mocimat. Viszonylag egyszerű utánajárással és közel 3000 Forint kiadással megúsztam a leckét. Mostantól igyekszem szabályosan parkolni.

Még egy motoros-történet

A minap Péterrel elmentünk vásárolni. Fél hat lehetett (este!), enyhén sötétedett. Megyünk békésen az úton, amikor látom, hogy az előttem haladó robogó elkezd fékezni. Aztán azt is látom, miért. Egy vadbarom biciklis jön át az út baloldaláról jobbra. De anélkül, hogy szétnézett volna. Az előttem lévő kikerülte jobbról, én meg veszettül fékeztem. Épp sikerült megállni. A moci első kereke a bicaj hátsó kerekénél állt meg…annyira meglepődtem, hogy le sem bírtam ordítani az ürgét. Az hátranézett, megvonta a vállát, és továbbment. Aztán én is. Miután felocsúdtam, azért megemlékeztem új ismerősöm minden felmenőjéről…

Folytattuk az utunkat. Talán már említettem, de azért a biztonság kedvéért még egyszer: kereszteződésekben, motorral, Tajvanon - általában - nem lehet balra nagy ívben kanyarodni. Ha balra akarok menni, akkor besorolok a kívánt irányba tartó keresztező úton kijelölt motoros zónába. [Bár azt ígértem most nem lesznek képek, ígéretem megszegem. Vessetek rám követ!]

Az alábbi képen, ha az 1. pontból a 2. irányába akarok menni, akkor be kell sorolnom a P-vel és kék színnel jelölt motoros területre. A zöld vonal mutatja a helyes utat.

Az alábbi képen zölddel vannak jelölve a helyes utak, és lilával néhány, a gyakorlatban használt megoldás… Próbáljátok meg elképzelni mindezt úgy, hogy baromi sok robogó van, a szmogtól alig kapsz levegőt, és még néha bámulnak is… „Jéééé, fehér ember motort vezet” ….

Sok jelzőlámpa mutatja, hogy mennyi ideig tart a zöld, illetve a piros. Ez nagyon praktikus, türelmessé teszi az embert. A bibi ott van, hogy amikor a pirosból már csak 3,2,1 másodperc van hátra. Mikor eléri az 1-et (nem a nullát!), akkor gyakorlatilag indul a tömeg. Az, hogy még keresztbe jön 10 robogó (akik úgy gondolták, hogy az ő zöldjük letelte után 2-3 másodperccel még nyugodtan átmehetnek) már senkit nem érdekel. Csak engem. Igenis frusztrál, hogy ha elindulok, akkor össze fogok ütközni egy másik robogóval, mert nem tudjuk kikerülni egymást. Tudom, hülye magyar paranoia, de akkor is…

Utolsó motoros vonatkozású történet: ma vettem egy szájvédőt. Fekete, és jobb oldalt egy fehér koponya van rajta. Csak, hogy ha meglátnak a közlekedésben részt vevő egyének, teljen el jókedvvel a lelkük…

Egyébként motoros útjaim során Péter – általában – csendben ül mögöttem a motoron. Egy-két ilyen hajmeresztő jelenet után, a koliban elmerengünk azon, hogy egy kaszát rendszeresíthetnénk a mocin, hogy amikor kirívó esettel találkozunk, akkor rendet vághassunk a sorok között…

Finálé

Tegnap szülinapot ünnepeltünk. Péter valahány éves lett. Az, hogy mennyi, nem árulom el, de nem kevés… :)

Nemrég fedezte fel Péter, hogy a koli tetején van egy nagyon jó kis hely, asztallal, székekkel. Kisebbfajta nyársalást is össze lehet ott hozni. Nem hülyéskedek! Találtunk ott faszenet, meg fémtálat! „Hót komoly vagyok!”

Az ünnepi vacsorára meghívtuk Ewa-t (lengyel), Amadot és Amado barátnőjét Leigha-t (ejtsd: Lia), Amado barátnőjét, aki civilben Ewa szobatársa. Péterrel bevásároltunk, és felvittünk minden szükséges dolgot a tetőre:

- számítógép (a zene miatt, nem pedig azért, mert nem tudok élni nélküle!)
- tábori gázfőző
- sertéshús, krumpli, hagyma, piros paprika, piros arany
- tányérok, evőeszközök
- stb

A húst én aprítottam, a hagymát Péter. Mire megérkeztek a többiek, már rogyogott a pörkölt alap. (Már a szagától majd meg örültem! Három hónapja nem éreztem ezt a fenséges illatot!) Leigha-t felkértem krumplihámozás nemes feladatára, de miután majd kifordult a kés a kezéből jobbnak láttuk, ha nem ő pucolja meg a burgonyát. (Aminek kilója kb 200 Ft.)

A finálé alcímet azért érdemli ki ez a rész, mert:

- egy domboldalban lévő kollégium tetején főzőcskéztünk
- kellemes zene szólt
- barátok vettek körül
- este 10 óra lévén az éjszakai fények remekül mutattak, beláttuk az egyetem nagy részét
- két dombcsúcs közül előtűnt Kaohsiung legmagasabb épületének felső harmada
- a koli épületétől 100 méterre a tenger hullámzott
- a tengeren mindenféle hajók fényei világítottak
- telihold volt
- tajvani tartózkodásom első csillagját megláttam az égen (komolyan az elsőt! Annyira sűrű (párás, szmogos) a levegő, hogy nem látni a csillagokat!)

- a tűzhelyen magyar(os) kaja főtt

Nem tudom visszaadni, milyen volt…

Jó.

Őszintén remélem, Ti is jól vagytok!