Hideg(!) nyárvégi napokon mi mást is lehet csinálni, mint olvasni. Nemrégiben kaptam egy könyvet: egy japán író, Murakami Haruki (村上春樹) Kafka a tengerparton (海辺のカフカ, Umibe no Kafuka) című kötetét.



A fülszöveg alapján igencsak izgalmasnak ígérkezett.

A Kafka a tengerparton hullámzó, nyugtalan textúrája két rendkívül színes és gubancos szálból szövődik össze. Az egyik páratlan vonulat (szó szerint értendő, mert a regény páratlan fejezetein húzódik végig) Tamura Kafka története, azé a tizenöt éves fiúé, aki az oidipuszi végzet elől megszökve anyja és nővére keresésére indul. A páros fejezetek hőse egy különös, félszeg, együgyű öregember, Nakata, aki sosem heverte ki második világháborús sérülését, és számára felfoghatatlanul sodródik a felnőtté válás magányával és bizonytalanságával küszködő Kafka felé. Ő leghétköznapibb dolgok összefüggéseit sem érti, mégis sok olyan tulajdonsága van, amelyek rendkívülivé teszik. A két szál rafináltan és talányosan kapcsolja össze a tragédiában és komédiában, álmokban és csalóka tényekben, természetes és természetellenes szexben, fájdalomban és fergeteges humorban bővelkedő fejezeteket.

A szerző Japán egyik legnépszerűbb írója, talán a következő (japán) Nobel-díjas (?).

A Könyves Blog-ban is egész jókat ovastam róla.

Felszínes megközelítésben a Kafka a tengerparton nem több a már-már megszokottá vált divatos-japán-kult-maszlagnál. Pedig.
...
A könyv végig a lektűr és a szépirodalom határán egyensúlyoz, és talán kimondható, hogy végeredményben inkább lektűrös, ami egyáltalán nem probléma. Murakami nagy hangsúlyt fektet a jellemekre, a lélek rezdüléseire, amik annak ellenére működnek, hogy néha eléggé elnagyoltak. Több híres lektűríró könyveivel (pl. Paulo Coelho) ellentétben ugyanis a Kafka a tengerparton nagyon őszinte és tiszta szöveg.

Először furcsa volt. Általában "reális" regényeket olvasok, amelyek közé a szürrealizmus csak versek formájában tud beférkőzni. A kezdeti - fentartásokkal teli - érdeklődésem csak fokozódott az első fejezetek elolvasása után.

A szerzőt gyermek- és fiatalkorában számos nyugati hatás érte, elsősorban a zene és az irodalom területéről. Ezen hatások a műveiben is érződnek. Jelen regényben is felbukkan - a klasszikus és modern japán művészek mellett - Beethoven, Schubert, Shakespeare, valamint a Beatles és a Rolling Stones is. A hivatkozott művek egy részét nem ismerem. Ez a hiányosságom (műveletlenségem?) addig nem zavart, amíg a japán művészetről volt szó, mert ezekről eddig soha nem tanultam, hallottam. De amikor Beethovenre hivatkozott, többször, és nem tudtam, akkor az már zavart. Meg is fogom keresni a Nagyherceg trió-t (Archduke Trio), annak is azt a változatát, amelyet Rubinstein, Heifetz és Feurmann ad elő.

Aki egy kellemes álomutazásra vágyik, annak bátran ajálom eme könyvet. Érdemes elolvasni!